Nagy Iván Zsolt a Magyar Hírlap munkatársának publiját posztolom ma. Nem csak azért, mert szerintem geci jó a téma és én is maximálisan így látom ahogy ő, hanem azért is mert zseniálisan ír a faszi.

Hagyjuk a fenébe!

Nagy Iván Zsolt
Mi lenne, ha lefújnák az egész központi ötvenhatos ünneplést? Bízzuk az egészet az emberek lelkiismeretére, emlékezzen mindenki úgy, ahogy jónak látja: menjen ki a temetőbe a 301-es vagy a 300-as parcellához; vigyen egy szál virágot a Corvin közbe, a Széna térre, a Vértanúk terére, vagy tegyen nagy ívben az egészre, igyon, mert szabadnap van, s egyébként is Nagy Imre kommunista volt; mondja el a gyermekének, mi volt itt ötven éve, vagy biztassa inkább arra, hogy hallgassa reggelente annak a kereskedelmi rádiónak a műsorát, amelyben olykor csak buziznak, tegnap azonban arról elmélkedett valamelyik zseniális műsorvezető legény, hogy minek kell három és fél milliárdot elkölteni az ’56-os ünnepségekre, programokat szervezni, piros-fehér-zöld szalagot kifeszíteni a rakparton, és külföldi vezetőket meghívni, akik a forradalomról semmit vagy csak nagyon keveset tudnak.

Mert mi lesz, ha mégis ünnepelünk? Kik ünnepelnek, és hány ünnep van? A Kossuth tériek és nem Kossuth tériek között áthidalhatatlan a szakadék – erről már beszélni sem érdemes. (Lassan nem is lehet, mert a térre legfeljebb gázálarcban lehet kimenni, úgy meg nehéz kommunikálni.) A politikai pártok ellentéte totális – ez is faktum. Az ország megítélésén sem javíthat semmiféle rendezvény, mert ázsiónk már nincs. A román elnök és a francia kormányfő már le is mondta az utat, hivatkozással más programjukra, de ezt ne vegyük komolyan, az október 23-i meghívók nem most mentek ki. Mostanra pedig már a színészeket is sikerült megosztani, előidézve egy helyzetet, amelyben valakiről ismét ki fog derülni, hogy hazudik. Mert vagy Jordán Tamás mond valótlant, amikor azt állítja, hogy augusztusban a Nemzeti minden színésze vállalta az október 23-i fellépést, vagy Bodrogi Gyula, aki szerint sosem kérték őt fel ilyesmire. És hát, ugye, ez megállíthatatlan folyamat, menthetetlenül táborosodik majd a művészvilág: hazugozókra és viszonhazugozókra, aztán kormánypártiakra és kormányellenesekre, a Kossuth téren fellépőkre és fel nem lépőkre, a Fidesz rendezvényére menőkre s az azt elutasítókra, meg ki tudja, még mire.

Kiknek az összeveszésére várunk még? Lesznek a Kossuth teret megtisztítani hajlandó utcaseprők és az ezt megtagadók? Lesznek rendőrök, akik beállnak a központi ünnepséget védő kordonba, és lesznek olyanok, akik nem? Jönnek a tanárok, akik hajlandók lesznek ’56-ról beszélni, s olyanok, akiknél ez most kimarad a tantervből, mert egy Gyurcsány Ferenc nevű ember a kormányfő? A házak felén lesz zászló október 23-án, a felén nem?

Azt hittük, fontos ez az ünnep, de ma már látjuk, hogy nem az. Nem tiltás kell és nem karhatalom – demokratának eszébe sem jut ilyesmi, ráadásul nyilvánvaló, hogy ezzel lehetne csak igazán "naggyá" tenni a Kossuth téren sátorozókat. Nem, beszélni kell, józan észre apellálni, vagy legalább megpróbálni. Bár normális helyzetben kultúrember nem áll szóba olyanokkal, akik olykor fegyveres lázadásról beszélnek, máskor a Markó utcába mennek tüntetni, s politikai foglyoknak nevezik a vandálokat. De ez nem normális helyzet.

"Nem a történelemkönyvek, hanem önmagunk számára kell megfogalmazni a forradalom üzenetét. (…) Könnyű törvényt hozni egy munkaszüneti napról s arról, hogy színezzék át piros színűre a naptárak egy napját, ám ez a nap csak akkor válik ünneppé, ha azzal azonosulni is tud a nemzet" – mondta hétfőn az államfő. Csakhogy a nemzet ezzel a mostani október 23-val, azzal, amilyenné pártok, politikusok, lázadozók tették, nem is tudhat azonosulni. Immár óráról órára jönnek a jelek: aki csak teheti, elkerülné, hogy nevét, cégét, szervezetét összefüggésbe hozzák a megemlékezéssel. Itt kellett volna (kellene) talán mégis megszólalnia az államfőnek. De Sólyom László nem tette meg. Az egyik olvasat szerint azért, mert eleve állást foglal azzal, hogy részt vesz a központi rendezvényeken. A másik szerint viszont tart attól, hogy szavai sem lennének elegendők, ettől béke nem lenne, a kudarc azonban foltot ejtene vagy az ő saját vagy az államelnöki intézmény imázsán, inkább nem kockáztat tehát. Biztosan lehet érveket hozni emellett is, legfeljebb engem, de talán másokat is nehéz lenne meggyőzni velük.

Hagyjuk akkor tényleg a csudába az egészet. Ezek vagyunk, ennyi telik tőlünk, vállaljuk

Nagy Iván Zsolt